 Elnök úr!
Ünneplő Gyülekezet!
Kedves Testvéreim!
Erdélyi útjának első napján Elnök úr méltán nevezte Fehéregyházát „a leghitelesebb helyszínnek”, ahol az ott elesett Petőfi Sándor és az 1848–49-es forradalom és szabadságharc áldozatai előtt egy magyar államfő fejet hajthat. Erdélyi útjának utolsó állomásán hasonlóképpen hiteles helyszínen köszöntöm az Elnök urat: „Erdély kapujában”, Nagyváradon.
Száz esztendővel ezelőtt, 1907. március 15-én a Körös-menti Ezredévi Emléktéren avatták fel a szabadságharc vértanújának, Szacsvay Imrének a szobrát. „Nagyvárad polgárai a feledékenységet bűnnek tartják” – olvashatjuk abban a feliratban, amely már 1876-ban hazafiúi kötelességként irányozta elő szobor állítását annak a Szacsvaynak, aki első nagyváradi képviselője volt az első magyar népképviseleti országgyűlésnek, és aki a debreceni országgyűlés jegyzőjeként a Függetlenségi Nyilatkozat aláírásával érdemelte ki a hősi halált. „Csak egy tollvonás volt a bűne” – ez áll a monumentális Szacsvay-szobor talapzatán.
Igen, mi is valljuk: bűn a feledékenység. Annak idején harminc esztendőbe telt, amíg a szoborállítás nyűgös terve végre megvalósult. A feledékenység bűne viszont azóta is kárhoztat bennünket. 1920-ban Trianon harangjai még fennen hirdették, hogy: nem felejt a nemzet. Utóbb azonban kollektív amnézia hatalmasodott el az anyaországon – és ez az önvesztő állapot a 2004. december 5-i, fájdalmas népszavazásba torkollott.
Sólyom László elnök úr! Köszönjük, hogy az összmagyarság nemzeti ünnepén eljött hozzánk – Erdélybe és Partiumba –, és szakítván a közösségi feledékenység nemzetrontó hagyományával, világosan értésünkre adja, hogy: „nem vagyunk egyedül”. Nemzetstratégiai igényű megnyilatkozásait idézve, mi is öntudattal valljuk, hogy az erdélyi, a határon túlra szakadt magyarság nem holmi jöttment „kisebbség”, hanem a magyar nemzet teljes értékű, elidegeníthetetlen része, aki önálló társadalmi létének teljes voltában „kér éltet vagy halált” – amint a Szózat költője mondja.
Egységes, egyetemes nemzettudatunk a Magyar Március Költőjét idézi meg. „Eggyé lett mind a két magyar” – írja ujjongva Petőfi Sándor a Két ország ölelkezése című versében, az Erdéllyel való unió megvalósulásakor. „Lelkem, szállj a Királyhágón által” – emígyen folytatja az Uniót köszöntő költeményét, aminek hallatán, nemes lokálpatriotizmussal, akár a mostani Királyhágómellék mai közös ünneplésére is gondolhatunk...
„Együtt vagyunk, és együtt maradunk” – ez az idézett Petőfi-vers legfőbb következtetése. 1848 „uniós” örökségét folytatva és szélesebb értelemben kiterjesztve, hadd szóljunk azokról a történelmi és politikai választófalakról, amelyek az elmúlt században nemzetünket és nemzetrészeinket megosztották és megnyomorították.
Trianoni határrendszer. Mindmáig fennáll.
A vasfüggöny – Európa félszázados szétszakítottsága. A hidegháború.
Szellemi, ideológiai, etnikai és kulturális választóvonalak – valamennyiünk fájdalmára és gyalázatára.
Mindezekre jönnie kellett 1989 rendszerváltoztató – szinte – vértelen forradalmának, a sopronpusztai határzár átszakításának, a „hallgatás fala” áttörésének, a vasfüggöny leomlásának; jönnie kell „a közbevetett választófalak” (Ef. 2,14) krisztusi értelmű lebontásának, ami egyedül lehet képes az „integrált” Európát – s benne a szétszakadt magyarságot – a kívánatos és valóságos összhangba, egy igazi uniós egységbe rendezni.
Petőfi Sándornál a magyar és a világszabadság egyet és ugyanazt jelentette. Hasonlóképpen, mi is azt gondoljuk, hogy – a választófalak megszüntetésével – Európa, a népek és a magyarság egységesülése egyugyanazon folyamatnak a részei.
A határokon átívelő nemzetegyesítés és a határok nélküli Európa 1989 után elkezdett útján járva, forradalmár és szabadságharcos elődeink tisztánlátásával és bátorságával bontsuk le azokat a falakat, amelyek közöttünk magasodnak és jövőnk útjában állanak!
Rontsuk le a hazugság és a félelem falát!
Zászlóinkat ne övezze kordon!
Emeljük magasra a szabadság zászlaját!
Erdély és Partium „őrtornyainak” sorában Anyaszentegyházunk és Egyetemünk, Városunk és Régiónk legyenek istenes „őrhelyei” a hitnek és a szabadságnak! Ebben segítsen minket a mindenható Isten, akiről Erdély nagy költője, Áprily Lajos ekképpen vall:
„S mikor völgyünkre tört az áradat,
s már hegy sem volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.” (Menedék)
Nagyvárad, 2007. március 15.
Tőkés László |
No comments:
Post a Comment