Csoóri Sándor: Gondolkodom, tehát vagyok?

Csoóri Sándor: Vélemény 2007. augusztus 18.

Gondolkodom, tehát vagyok – jelenti ki józan mámorral Descartes francia filozófus a tizenhetedik század közepe táján. Akárhányszor hallom vagy olvasom ezt a világos, büszke kijelentést, szinte mindig kedvem támad csettinteni egyet az ujjaimmal: ez igen! Ez méltó hozzánk! A világ egyik megtartó oszlopa lehetne ez a mondat. Márványból van és fényből. A régi görögök bármelyik istene vagy vagány titánja lazán nekivethetné a hátát még földrengés közben is. Azt bizonyították sokan, hogy ezzel a mondattal kezdődött el az európai fölvilágosodás. Természetesen nem a kijelentés másnapján, hanem legalább egy évszázaddal később. Maga a késlekedés is a gondolat súlyát érzékelteti, hiszen a reneszánsz hullámai könnyedén partra sodorhatták volna ezt a földi fölismerést, de a vallási megújulások és a vallásháborúk örvénylései sokáig ide-oda hányták, vetették. Megszületése pillanatától kezdve az emberiség alaptörvényei közé sorolódott be ez a descartes-i fölfedezés. Kiindulási pont volt és az események lezajlását kísérő végszó. Alig akadt filozófus, aki ne botlott volna bele. De a huszadik századra, mint annyi mindennek, ennek is megváltozott a hitelessége. Olyannyira, hogy elkezdtek vele „játszadozni”. Sartre például így igazította magához: Írok, tehát vagyok! Másvalaki a gondolat értelmi nemessége mellé az ember érzelmi és erkölcsi értékeit is hozzákötötte, mondván, hogy: Gondolkodom, tehát szabad vagyok! És jöttek utána sorban a gondolat eredetiségétől megfosztott változatok: gondolkodom, tehát elveszett vagyok. Gondolkodom, tehát szabad rab vagyok, ahogy Nagy Gáspár írta. Gondolkodom, tehát képtelen vagyok ítélkezni. És így tovább, és így tovább… Nem itt volna az ideje annak, hogy egy új, egy Descartes-hoz méltó, életképes mondatot valaki kitaláljon? Kitaláljon? Épp most, amikor már alig vagyunk fogékonyak valamire? Túlteng körülöttünk minden: a politika, a tehetetlenség, az emberi mohóság, a hírek, a katasztrófák, ami azt jelenti, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy igaznak látszik. Nézzük a televíziókat, rengeteg szemet látunk, de tekintetet szinte soha. Hogyan értsünk meg így bármit is? Nem kívánom vissza a Kádár-rendszert, de minden fakósága és kisszerűsége ellenére is volt benne valamiféle rend, rendszer, amely formát adott az eseményeknek. Tudtuk, hogy ma van hétfő; tudtuk, hogy hol van a vízcsap; hol vannak az elszórt borotvapengék, tilalomfák; s ki néz utánunk, ha belépünk a Belvárosi kávéházba. A rendszerváltás óta egyre kevesebbet tudunk. Legelőször a múltunkat kellett volna megértenünk, hogy megértés közben elszakadhassunk tőle, de miután ez a múlt nem válhatott történelemmé, hanem csak szétesett, különféle jelmezekben itt él továbbra is köztünk. Árnyékok és eleven testek alakjában végzetes játékokat játszik velünk. S olyan hihető erővel, mint amilyen átélhető a cirkuszban a kettéfűrészelt nő „rémületes” jelenete. Idézzünk föl a gonosz játékokból egyet. A legláthatóbbat. Harminc-negyven évvel ezelőtt a globalizmust megszülő, másodvirágzású kapitalizmus még mindig a szocializmus ellenfelének számított. Kizsákmányoló, bűnös rendszernek. Még érvényes volt a régi jelszó is: Világ proletárjai, egyesüljetek! De a rendszerváltás kényszerében megtörtént a csoda. Az eladdig magát kommunistának valló, fürge élcsapat beleszeretett a fölvirágzó második kapitalizmusba, és mihelyt elérkezett a rendszerváltás megszervezetlen ideje, az egykori kommunisták lettek a társadalom legügyesebb magánosítói. Gazdasági hiénákká váltak. Bőven akadtak jobboldali társaik is, akik lecsukott szemmel lépegettek el mellettük. Bizonyos idő után ők egymásra ismertek, mi pedig még most se ismerünk magunkra. Egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha egyszer csak azt hallanám ordítozni egy nagygyűlésen, hogy: Világ kapitalistái, egyesüljetek, és szabaduljatok meg a munkásaitoktól! Nem tudom, hányadszor olvasom újra Németh László Második szárszói beszédét, írásműként is mindig magával ragad. Hasonló vallomásos tanulmányt csak néhányan írtak a magyar irodalomban. A legelsőt, a Török áfiumot, Zrínyi írta; a huszadik században csak Ady írt két-három hozzáfoghatót, például A magyar Pimodánt s a Petőfi nem alkuszikot; Babits írt egyet: A magyar jellemről, és írt természetesen Kosztolányi, Illyés, Cs. Szabó, Hamvas Béla egyet-egyet. Németh László szárszói beszédében együtt van minden, ami történelmünket és irodalmunkat értelmezi, együtt a magyar balsors száz és száz zökkenése, szívdobbanása, a kisujjak árvasága és az egész testé, benne a filozófiát pótló magyar ideológiáé, a személyes sorsvállalás példát kereső és mutató nagysága; egyszóval minden, ami a szomszéd népekkel együtt megérintett minket, Közép-Európa országait. Az írás lényege: a jövő faggatása. Két évvel a háború előtt olyan határozottan lép át előttünk az ismeretlen időbe, mintha Isten állna a háta mögött, és szóról szóra súgná, hogyan kell viselkednünk az apokaliptikus időkben, s utánuk is. Amikor helyére teszem újra a könyvet, szégyenemben félreüt egyet a szívem: mi bárcsak a közelmúltunkat látnánk olyan tisztán, mint ahogy Németh László látta a jövőt. Sok szó esik manapság az adókról. Ilyen adó, olyan adó, nemsokára bevezetik majd a lélegzetadót is. Lassan vissza kell másznunk a fára, hogy meg tudjunk élni. Ezt a váratlan és képtelen fordulatot nem szürrealista jóslatként mondom, hanem tapasztalatból. Pontosabban: egy valóságos történetre alapozva. Szülőfalumban, Zámolyon is, mint bármelyik másik faluban, ha fölgyulladt egy ház, ha fölgyulladt egy kazal, mindenki rohant tüzet oltani. Rohant a falu alsó végéről a felsőre is. De az első háború után jöttek a korszerűbb idők. Központi rendelkezés érkezett Zámolyra is, hogy föl kell állítani az önkéntes tűzoltóságot. A falu jegyzője, a bíró és az elöljáróság védőszárnyai alatt, közli a falumbéliekkel, hogy az önkéntestűzoltó-egyesület fölállítása azzal jár, hogy pótadót kell fizetni minden ház és minden telek után. Pótadót? – kiált föl valaki a tömegből. – Ez, kérem, újabb népnyúzás! Így nem kell nekünk tűzoltóság! Eloltjuk mi ingyen is a tüzet, csak legyen! Vannak nacionalista magyarok? Persze hogy vannak. Mint ahogyan vannak nacionalista franciák, szlovákok, törökök, oroszok, zsidók, arabok, kínaiak. De végre érdemes volna megvizsgálni, hogy míg a magyarok nacionalizmusa kétségbeejtő, tehetetlen, többnyire szóbeli nacionalizmus, a többieké viszont tevékeny. Sőt pusztító! Gondoljunk csak az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok megroppantására. Aki csak egy kicsit is tájékozott az 1848 előtti és az 1867 utáni magyar nacionalizmus veszedelmeiről, meglepődve állapíthatja meg például azt, hogy a magyar fennhatóság alatt élő románok soha olyan gyorsan nem gyarapodtak anyagilag és lélekszámban sem, mint a kiegyezés után. Elkezdték fölvásárolni Erdélyt, miközben másfél millió ember kitántorgott Amerikába. Mivel az elmenekültek helyére új betelepülők érkezhettek, nemigen beszélhetünk eredményes idegengyűlöletről. Ilyen állapotok között születik meg a kétségbeesett nacionalizmus. A sűrűn emlegetett nacionalizmus vádja nálunk leginkább azt jelenti, hogy ne legyen semmi a magyaroké. Sőt magyarok se legyenek. A mindennapos szemfényvesztés korában élünk. A televíziók előtt üldögélve testközelben tisztán láthatjuk azt is, ami igen távoli. A Mississippi épp olyan messzire van tőlünk, mint a Magas-Tátra csúcsai vagy a kolozsvári Mátyás-szobor. És tudjuk, hogy ez nem igaz. A szem mégis helybenhagyja. A saját szemünk hazudik nekünk egy életen át? Igen, az! Lehet ennek jó vége? Az írástudók árulása még nem is olyan régen megbocsáthatatlan bűn volt. Júdás szinte csak néhány lépéssel járt előrébb, mint a közösségüket, a hazájukat, a nyelvüket, a történelmüket elhagyó írók és költők. Mára ez az árulás az esztétika belügye lett. Az ország történelméhez eddig mindig hozzátartozott a nemzet irodalma is. Bánk bán gondja és Tiborcé; a fehéregyházi mezőn elesett Petőfié, aztán Adyé, Babitsé, József Attiláé, Ilylyésé, Németh Lászlóé. Hozzátartozik ma is! A politika engem is fölpofozott néha – ezért politizálok. És ezért politizál velem minden pályatársam, akivel ilyesmi megtörtént. Aki megúszta ezt, arra is odafigyelek, de arra úgy tekintek, mint egy kóválygó regényalakra. Szeretném fölhívni a nagyralátó politikusok figyelmét arra, hogy a világméretű globalizmus előbb a szellem embereit taszítja el arrébb a helyükről, de utánuk rögtön a politikusok következnek. Hallom előre a mostani Heti Hetes utódait, micsoda kéjes örömmel harapdálnak majd beléjük. Mi az igazságosság? – kérdezi tőlem egy fiatal író. Komolyan kérdi, mintha egy kiflire való pénzt kérne tőlem, mert csak tegnap reggelizett utoljára. Az igazságosság? – kérdezem én is magamtól tétován. Talán csak egy napsütötte szó, amelyet ritkán használunk. Amíg nem erősödik meg lelkében egy közösség, addig az igazságosság csak öröklött fogalom, amellyel nem tudunk mit kezdeni. A politika mindig beleszólt az irodalom életébe. Viszonzásul miért ne szólhatna bele az irodalom is a politikáéba, természetesen a maga módján? Már csak azért is ez lenne a helyes, mert az irodalom sose kész világfelfogással szokott előállni, hanem olyanokkal, mint Hamlet: lenni, vagy nem lenni? Záradékul még csak annyit: ha nem lesznek nagy életet faggató írók és költők Magyarországon is, elszürkül a nyelv. Pedig a nyelv elszürkülésétől meghanyatlik a gondolkodás. Sőt, ha nem lesznek új költők, akik emlékeztetnek a régiekre, a régiek másodszor is meghalnak, de most már véglegesen.

ÜNNEPI BESZÉD

2007. augusztus 20.

Sólyom László köztársasági elnök
Szent István napi ünnepi beszéde
Székesfehérvárott

Tisztelt Ünneplő Közönség!

Szent István király ünnepén, itt, Székesfehérvárott, az államalapító szent király sírjánál, hívok és bátorítok mindenkit: ünnepeljen velünk; nyitott szívvel osztozzon az ünnep közösséget teremtő erejében!

Mert mi másért térünk vissza újra és újra, még ezer év múltán is az államalapító nagy királyhoz, mint hogy örüljünk, az ország áll, és hogy önbizalmat és erőt merítsünk Magyarország jövőjéhez.

Hiszen Szent Istvánnak köszönhetjük Magyarországot. Ő adott formát a Kárpátok gyűrűjében megtelepült magyarságnak azzal, hogy megalkotta az államot. Szent Istvánra emlékezve az ő művét ünnepeljük ma, a magyar államot, amely mindannyiunk életének kerete és a nemzet megmaradásának biztosítéka.

Szent István napja ezért az egység ünnepe.

Magyarország függetlensége, biztonsága, jóléte az az alap, amelyben mindenki egyetért, és amely mindenkinek érdeke. A nemzet egysége megkívánja azoknak az alapvető intézményeknek és elveknek a fenntartását, az azokban való egyetértést, amelyeket alkotmányunk tartalmaz.

Az alapokban való közösségünket pedig különösen fontos tudatosítani ma, megosztott állapotunkban. Szent István napján az állam egységteremtő feladatáról kell szólnunk. Ismét tisztáznunk kell, és fel kell mutatnunk az alapokat – hiszen elbizonytalanodás tapasztalható az állam feladatai, kötelességei körül.

Emlékezzünk tehát: Szent István nem azzal alkotta meg, és tette évszázadokkal dacolóvá a magyar királyságot, hogy fejére helyezte a koronát, kezébe vette a zászlós lándzsát, és nem is hadjárataival, hanem az egész életét kitöltő államszervező építkezésével. A várak hálózatával és a vármegyerendszerrel korszerű közigazgatást teremtett; meghozta, és szigorúan betartatta híres törvényeit, kiépítette az egyházszervezetet, biztonságossá tette a kereskedők útjait. Már a kortárs Európa tudta: Magyarország jogbiztonságot és vagyonbiztonságot nyújt. A magyar állam már keletkezésében ellátta az állam ősidők óta megkövetelt feladatát: biztonságot és békét adott.

Gondoljunk erre ma, amikor a közélet vitái gyakran az állam szerepéről szólnak. Az olcsóbb állam, karcsúbb állam, a parlamenti képviselők létszámának csökkentése kavarog a közbeszédben, meg az, hogy vajon a piacra bízhatjuk-e az állam feladatait, ha az a javak elosztásában és a gondoskodásban csődöt mond?

Le kell tehát szögezni: az állam fő feladata továbbra is – biztonságot adni népének. Megvédeni az ország függetlenségét – belül pedig rendet, igazságot és békét teremteni. Más szóval: jogbiztonságot.
Ehhez jó törvények kellenek, amelyeket az állam nemcsak megkövetel, de maga is betart. Alapvető, hogy az állam működése mindenki számára megismerhető és ellenőrizhető legyen.

Mindenek előtt azonban bizalomra van szükség, amely nélkül az ország nem működhet jól. Biztonság, átláthatóság és bizalom összefüggnek.

Sem az nem vezet jóra, ha az állam visszavonul, és átadja a terepet a piacnak, sem az, ha az állam akar a piac helyébe lépni. Erős piac és erős állam illik egymáshoz. Viszont a gyenge, korrupt állam és a rabló piac egymás párjai. Csak az állam képes az egész országot áttekinteni, a részérdekeket összhangba hozni. Nem az állam létszáma a kérdés, hanem minősége. Ma, a globalizált gazdaság korában az állam központi erejére, magas szakképzettségére és korrupciómentességére van szükség.

Vajon nem az tette-e naggyá és maradandóvá Szent István országát, hogy szabályokat és szerkezetet adott, amelyek túlélték a viharokat?

Vajon nem azt jelentette-e az Európához való visszatérésünket, hogy meghonosítottuk az európai normákat és intézményeket? Vajon nem akkor voltunk-e mindenben az elsők, amikor komolyan törekedtünk a minőségre? Ha mások olcsóbban is kapták a tagságot, ez a befektetés bizonyosan nem vész kárba.

Az Európai Unió azonban nem oldja meg helyettünk a jövő kulcskérdéseit: az oktatás és a tudomány fejlesztését. Nem oldja meg a magyar nemzet egyben tartását, országhatároktól független egységes fejlődését. Ezek a szent istváni nagyságú feladatok mindig ránk maradnak. De az Unió nyújtotta lehetőségeket bátran használnunk kell.

Ha egyetértünk is a jó kormányzat intézményeiben, és a tisztességes gazdaságban, ez nem elég a nemzet egységéhez. Hiszen a nemzet emberek közössége. Nem lehet az ország állapotát csak a GDP-vel, a nemzeti össztermékkel, vagy a növekedési rátával jellemezni. De nem mutatják meg az ország állapotát önmagukban a törvények és intézmények sem. A törvény betűje a törvény szelleme nélkül mit sem ér.

Hétköznapi nyelvre egyetlen szóval fordíthatjuk le, mire is van szükség ahhoz, hogy az alkotmányos alapintézményekben való egyetértés ne maradjon külsődleges és törékeny, hogy az ország jól működjön. Ez a szó a bizalom. Ma bizalomra van leginkább szükségünk.

Mi lehet az első lépés a bizalmatlanság lebontása felé?

A bizalmatlanság a félelemből ered. A rendszerváltás utáni politika nagy bűne, hogy bevezette a politikai riválissal szembeni félelemkeltés módszerét. Ha a politikai ellenfelet az abszolút rosszá nagyítják fel, akitől félni kell, az ugyan összetarthatja a saját tábort, de mérhetetlenül rombolja a közös alapokat. Mivé lesznek a társadalmat összetartó normák, ha az ellenség legyőzésére minden eszközt, bármekkora árat megengedettnek tartanak? Nem bomlasztja-e a társadalom alapszövetét az általános bizalmatlanság?
Legelőször tehát a félelemmel való manipulációnak kell véget vetni.

Itt állunk 2007. augusztus huszadikán, azon a helyen, ahol Szent Istvánt akarata szerint eltemették, és ahol halála után negyvenöt évvel testét az oltárra felemelték. Első királyunk szentként is az egységet jelképezi: mind a nyugati, mind a keleti egyház szentjei sorába iktatta. Államalapító királyként pedig ránk hagyta alkotását, a magyar államot, amely egységünk alapja ugyan, de ez az egység akkor lesz élő, ha a bizalmatlanságot és félelmet kivetjük szívünkből.

#end