Gondolkodom, tehát vagyok – jelenti ki józan mámorral Descartes francia filozófus a tizenhetedik század közepe táján. Akárhányszor hallom vagy olvasom ezt a világos, büszke kijelentést, szinte mindig kedvem támad csettinteni egyet az ujjaimmal: ez igen! Ez méltó hozzánk!
A világ egyik megtartó oszlopa lehetne ez a mondat. Márványból van és fényből. A régi görögök bármelyik istene vagy vagány titánja lazán nekivethetné a hátát még földrengés közben is.
Azt bizonyították sokan, hogy ezzel a mondattal kezdődött el az európai fölvilágosodás. Természetesen nem a kijelentés másnapján, hanem legalább egy évszázaddal később.
Maga a késlekedés is a gondolat súlyát érzékelteti, hiszen a reneszánsz hullámai könnyedén partra sodorhatták volna ezt a földi fölismerést, de a vallási megújulások és a vallásháborúk örvénylései sokáig ide-oda hányták, vetették.
Megszületése pillanatától kezdve az emberiség alaptörvényei közé sorolódott be ez a descartes-i fölfedezés. Kiindulási pont volt és az események lezajlását kísérő végszó. Alig akadt filozófus, aki ne botlott volna bele. De a huszadik századra, mint annyi mindennek, ennek is megváltozott a hitelessége. Olyannyira, hogy elkezdtek vele „játszadozni”. Sartre például így igazította magához: Írok, tehát vagyok! Másvalaki a gondolat értelmi nemessége mellé az ember érzelmi és erkölcsi értékeit is hozzákötötte, mondván, hogy: Gondolkodom, tehát szabad vagyok!
És jöttek utána sorban a gondolat eredetiségétől megfosztott változatok: gondolkodom, tehát elveszett vagyok. Gondolkodom, tehát szabad rab vagyok, ahogy Nagy Gáspár írta. Gondolkodom, tehát képtelen vagyok ítélkezni. És így tovább, és így tovább…
Nem itt volna az ideje annak, hogy egy új, egy Descartes-hoz méltó, életképes mondatot valaki kitaláljon?
Kitaláljon? Épp most, amikor már alig vagyunk fogékonyak valamire? Túlteng körülöttünk minden: a politika, a tehetetlenség, az emberi mohóság, a hírek, a katasztrófák, ami azt jelenti, hogy semmi sem úgy igaz, ahogy igaznak látszik. Nézzük a televíziókat, rengeteg szemet látunk, de tekintetet szinte soha. Hogyan értsünk meg így bármit is? Nem kívánom vissza a Kádár-rendszert, de minden fakósága és kisszerűsége ellenére is volt benne valamiféle rend, rendszer, amely formát adott az eseményeknek. Tudtuk, hogy ma van hétfő; tudtuk, hogy hol van a vízcsap; hol vannak az elszórt borotvapengék, tilalomfák; s ki néz utánunk, ha belépünk a Belvárosi kávéházba.
A rendszerváltás óta egyre kevesebbet tudunk. Legelőször a múltunkat kellett volna megértenünk, hogy megértés közben elszakadhassunk tőle, de miután ez a múlt nem válhatott történelemmé, hanem csak szétesett, különféle jelmezekben itt él továbbra is köztünk. Árnyékok és eleven testek alakjában végzetes játékokat játszik velünk. S olyan hihető erővel, mint amilyen átélhető a cirkuszban a kettéfűrészelt nő „rémületes” jelenete.
Idézzünk föl a gonosz játékokból egyet. A legláthatóbbat. Harminc-negyven évvel ezelőtt a globalizmust megszülő, másodvirágzású kapitalizmus még mindig a szocializmus ellenfelének számított. Kizsákmányoló, bűnös rendszernek. Még érvényes volt a régi jelszó is: Világ proletárjai, egyesüljetek! De a rendszerváltás kényszerében megtörtént a csoda. Az eladdig magát kommunistának valló, fürge élcsapat beleszeretett a fölvirágzó második kapitalizmusba, és mihelyt elérkezett a rendszerváltás megszervezetlen ideje, az egykori kommunisták lettek a társadalom legügyesebb magánosítói. Gazdasági hiénákká váltak. Bőven akadtak jobboldali társaik is, akik lecsukott szemmel lépegettek el mellettük. Bizonyos idő után ők egymásra ismertek, mi pedig még most se ismerünk magunkra. Egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha egyszer csak azt hallanám ordítozni egy nagygyűlésen, hogy: Világ kapitalistái, egyesüljetek, és szabaduljatok meg a munkásaitoktól!
Nem tudom, hányadszor olvasom újra Németh László Második szárszói beszédét, írásműként is mindig magával ragad. Hasonló vallomásos tanulmányt csak néhányan írtak a magyar irodalomban. A legelsőt, a Török áfiumot, Zrínyi írta; a huszadik században csak Ady írt két-három hozzáfoghatót, például A magyar Pimodánt s a Petőfi nem alkuszikot; Babits írt egyet: A magyar jellemről, és írt természetesen Kosztolányi, Illyés, Cs. Szabó, Hamvas Béla egyet-egyet. Németh László szárszói beszédében együtt van minden, ami történelmünket és irodalmunkat értelmezi, együtt a magyar balsors száz és száz zökkenése, szívdobbanása, a kisujjak árvasága és az egész testé, benne a filozófiát pótló magyar ideológiáé, a személyes sorsvállalás példát kereső és mutató nagysága; egyszóval minden, ami a szomszéd népekkel együtt megérintett minket, Közép-Európa országait.
Az írás lényege: a jövő faggatása. Két évvel a háború előtt olyan határozottan lép át előttünk az ismeretlen időbe, mintha Isten állna a háta mögött, és szóról szóra súgná, hogyan kell viselkednünk az apokaliptikus időkben, s utánuk is.
Amikor helyére teszem újra a könyvet, szégyenemben félreüt egyet a szívem: mi bárcsak a közelmúltunkat látnánk olyan tisztán, mint ahogy Németh László látta a jövőt.
Sok szó esik manapság az adókról. Ilyen adó, olyan adó, nemsokára bevezetik majd a lélegzetadót is. Lassan vissza kell másznunk a fára, hogy meg tudjunk élni.
Ezt a váratlan és képtelen fordulatot nem szürrealista jóslatként mondom, hanem tapasztalatból. Pontosabban: egy valóságos történetre alapozva. Szülőfalumban, Zámolyon is, mint bármelyik másik faluban, ha fölgyulladt egy ház, ha fölgyulladt egy kazal, mindenki rohant tüzet oltani. Rohant a falu alsó végéről a felsőre is.
De az első háború után jöttek a korszerűbb idők. Központi rendelkezés érkezett Zámolyra is, hogy föl kell állítani az önkéntes tűzoltóságot. A falu jegyzője, a bíró és az elöljáróság védőszárnyai alatt, közli a falumbéliekkel, hogy az önkéntestűzoltó-egyesület fölállítása azzal jár, hogy pótadót kell fizetni minden ház és minden telek után. Pótadót? – kiált föl valaki a tömegből. – Ez, kérem, újabb népnyúzás! Így nem kell nekünk tűzoltóság! Eloltjuk mi ingyen is a tüzet, csak legyen!
Vannak nacionalista magyarok? Persze hogy vannak. Mint ahogyan vannak nacionalista franciák, szlovákok, törökök, oroszok, zsidók, arabok, kínaiak. De végre érdemes volna megvizsgálni, hogy míg a magyarok nacionalizmusa kétségbeejtő, tehetetlen, többnyire szóbeli nacionalizmus, a többieké viszont tevékeny. Sőt pusztító! Gondoljunk csak az erdélyi, a felvidéki, a délvidéki, a kárpátaljai magyarok megroppantására. Aki csak egy kicsit is tájékozott az 1848 előtti és az 1867 utáni magyar nacionalizmus veszedelmeiről, meglepődve állapíthatja meg például azt, hogy a magyar fennhatóság alatt élő románok soha olyan gyorsan nem gyarapodtak anyagilag és lélekszámban sem, mint a kiegyezés után. Elkezdték fölvásárolni Erdélyt, miközben másfél millió ember kitántorgott Amerikába. Mivel az elmenekültek helyére új betelepülők érkezhettek, nemigen beszélhetünk eredményes idegengyűlöletről.
Ilyen állapotok között születik meg a kétségbeesett nacionalizmus.
A sűrűn emlegetett nacionalizmus vádja nálunk leginkább azt jelenti, hogy ne legyen semmi a magyaroké. Sőt magyarok se legyenek.
A mindennapos szemfényvesztés korában élünk. A televíziók előtt üldögélve testközelben tisztán láthatjuk azt is, ami igen távoli. A Mississippi épp olyan messzire van tőlünk, mint a Magas-Tátra csúcsai vagy a kolozsvári Mátyás-szobor.
És tudjuk, hogy ez nem igaz.
A szem mégis helybenhagyja.
A saját szemünk hazudik nekünk egy életen át?
Igen, az!
Lehet ennek jó vége?
Az írástudók árulása még nem is olyan régen megbocsáthatatlan bűn volt. Júdás szinte csak néhány lépéssel járt előrébb, mint a közösségüket, a hazájukat, a nyelvüket, a történelmüket elhagyó írók és költők.
Mára ez az árulás az esztétika belügye lett. Az ország történelméhez eddig mindig hozzátartozott a nemzet irodalma is. Bánk bán gondja és Tiborcé; a fehéregyházi mezőn elesett Petőfié, aztán Adyé, Babitsé, József Attiláé, Ilylyésé, Németh Lászlóé. Hozzátartozik ma is!
A politika engem is fölpofozott néha – ezért politizálok. És ezért politizál velem minden pályatársam, akivel ilyesmi megtörtént. Aki megúszta ezt, arra is odafigyelek, de arra úgy tekintek, mint egy kóválygó regényalakra.
Szeretném fölhívni a nagyralátó politikusok figyelmét arra, hogy a világméretű globalizmus előbb a szellem embereit taszítja el arrébb a helyükről, de utánuk rögtön a politikusok következnek. Hallom előre a mostani Heti Hetes utódait, micsoda kéjes örömmel harapdálnak majd beléjük.
Mi az igazságosság? – kérdezi tőlem egy fiatal író. Komolyan kérdi, mintha egy kiflire való pénzt kérne tőlem, mert csak tegnap reggelizett utoljára.
Az igazságosság? – kérdezem én is magamtól tétován. Talán csak egy napsütötte szó, amelyet ritkán használunk. Amíg nem erősödik meg lelkében egy közösség, addig az igazságosság csak öröklött fogalom, amellyel nem tudunk mit kezdeni.
A politika mindig beleszólt az irodalom életébe. Viszonzásul miért ne szólhatna bele az irodalom is a politikáéba, természetesen a maga módján? Már csak azért is ez lenne a helyes, mert az irodalom sose kész világfelfogással szokott előállni, hanem olyanokkal, mint Hamlet: lenni, vagy nem lenni?
Záradékul még csak annyit: ha nem lesznek nagy életet faggató írók és költők Magyarországon is, elszürkül a nyelv. Pedig a nyelv elszürkülésétől meghanyatlik a gondolkodás. Sőt, ha nem lesznek új költők, akik emlékeztetnek a régiekre, a régiek másodszor is meghalnak, de most már véglegesen. |
